AZ ARANYPATKÓ

Nem messze a szőke Tiszától, Keszi faluja közelében látható egy hosszú mélyedés, amit Tálónak nevez a nép. Ehhez a tál alakú süllyedéshez érdekes történet fűződik.

Igazságos Mátyás király uralkodása idején egy kora tavaszi napon fiatal, fáradt lovas érkezett a tiszakeszi révhez.

-   Hallja kend, bátyó! - fordult az idős révészhez. - Valami jó étel kéne nekem is meg a lovamnak is! Vajon nem tudna-e kegyelmed szerezni? Megfizetném.

A nagy bajuszú víziember végigmérte a jövevényt, majd akkurátusan így szólt:

-   Biz’ én nem tudom, kiféle-miféle kegyelmed. De azt megmondhatom, hogy a keszi halászok még ingyen hallevessel is megvendégelik a vándort.

Felderült erre az ismeretlen arca.

-   A lelkemből szólott, bátyám. Már igen régen vágyom egy kis hallevesre. Vezessen hát a legközelebbi halászhoz!

Ezután a vén révész a Tálón túl, az egyik fűzbokor közelében álló halászkunyhóhoz kalauzolta a jövevényt.

Már éppen alkonyodott, amikor beköszöntek.

-   Vendéget hoztam, Vince - fordult a révész a halászhoz. - E vándor át akart kelni a túlsó partra, de éhes szegény feje. Jól tudod, én özvegyember vagyok, vendégül nem láthatom. Idehoztam hát hozzád, öcsém. Nem vagyunk alkalmatlanok?

-   Már hogy lennének? Telepedjetek le! - szíveskedett a halász, majd egyet fordított a gőzölgő bográcson.

-   Micsoda pompás illat! - szimatolt bele a vendég.

-   Meghiszem azt! - bólintott a révész. - Vince öcsém főzi a legjobban az egész tájékon a hallevest.

-   Régóta csinálom - szerénykedett a halász. - No de itt van két fakanál, merítsenek belőle kendtek!

A jövevények nem sokáig kérették magukat. Egyet- kettőt törtek a vászontarisznyán pihenő rozscipóból, majd nagy buzgósággal kanalazni kezdték a levest.

Amikor végeztek az evéssel, megszólalt a halász:

-   Én bizony bort nem adhatok, nekem nincs. Nem is terem szőlő errefelé. Friss Tisza-vízzel azonban szolgálhatok!

-   Van bor az én kulacsomban - állott föl az ismeretlen vendég, majd a fűzfához kikötött paripájához ment, hogy a nyeregkápából kiemelje a teli csobolyót.

Hamarosan mindhárman jót húztak belőle.

-   Micsoda finom bor! - csettintett a vén révész. - Ez alighanem tokaji!

-   Ez bizony az! - mosolygott az ismeretlen lovas.

-   Hát végtére is kicsoda kegyelmed? - nézett szúrós szemmel a jövevényre a halász.

-   Vándordeák vagyok, Debrecenbe igyekszem, s Tokajban egy cimborám apja töltötte meg a kulacsom.

Ebben a két víziember megnyugodott, majd továbbra is jókat kortyintottak az itókából.

A jó bortól hamarosan megoldódott a nyelvük. Akkor hallotta az ismeretlen lovas a következő furcsa dolgot:

Itt, a halászkunyhótól nem messze, ahol most az a hosszú mélyedés van, nem is oly rég még egy templom meg egy kolostor állott.

Ezek az épületek az egyik szilveszter éjszakán egyszerűen föld alá süllyedtek, eltűntek.

-   Kár pedig, mert drága kincs volt bennük! - kiáltott fel a halász.

-   Vajon hány véka arany és ezüst? - kíváncsiskodott a deák.

-   Nem arany, nem ezüst, hanem egy szép leány!

-   Egy szép leány? - csodálkozott a deák. - És hogyan került oda?. És miért süllyedt el az épületekkel?

-   Sokat kérdez kegyelmed - felelte a halász. - Bizony nekünk is jó lenne tudni. Annyi azonban bizonyos, hogy a barátok templomában söprögetett a leány, mivel igen szegény volt. És akkor is ott tartózkodott, mikor az épület elsüllyedt.

-   Éjfélkor a templomban? - ámuldozott a deák.

-   Igen, mert hogy a barátok nem engedték el, ott dolgoztatták. Sokszor tartózkodott náluk, pedig már menyasszony volt, de mivel a szerzetesek jól fizettek, így akarta megszerezni a kelengyérevalót. Bizony nem tetszett ez a vőlegény anyjának, a leendő anyósnak, s mindenfélét hírelt a lányról. Persze a vőlegény nem hitte az egészet.

„No, ha nem hiszed, mondok én egyet - felelte a vőlegény anyja, aki különben vajákos, varázsló asszony volt. - Majd titkon meglesem, s ha a legközelebbi éjfélkor csakugyan a barátokkal mulatozik, súlyos átkot mondok!”

A vőlegény nem vette komolyan a dolgot, amolyan asszonybeszéd-pipafüst dolognak tartotta.

Hanem szilveszterkor, amikor a szerzetesek kupa bor mellett búcsúztatták az óévet, a vénasszony megleste a fia menyasszonyát. Mit látott, mit nem? Ugyan nem tudja senki, de azt mondja a szóbeszéd, hogy éjfél előtt fekete holló képében a torony tetejére szállott, nagyot károgott, s ezután pontban éjfélkor a barátok temploma és kolostora a föld alá süllyedt.

Várt, várt a vőlegény, de se a menyasszonya, se az édesanyja nem tért többé vissza. Sokat búsult emiatt, nem is házasodott meg. Hanem egyszer különös dolgot jósoltak neki a csáti vásárban.

„Az óesztendő utolsó éjszakáján, éppen éjfélkor megkondul az elsüllyedt templom harangja. Ilyenkor pár percre a templom is, a kolostor is kiemelkedik a mélységből, s az ablakai fényesen világítanak. Ha ekkor egy ló, amelynek aranypatkó van a patáján, megrúgná a templom falát, az többé nem süllyedne el, a felszínen maradna, és ki lehetne szabadítani a leányt.” Ezt mondta a javasasszony -, fejezte be beszédét a halász.

-   No de honnan szerez a lány kedvese aranypatkót? - kérdezte a vén révész.

-   Bizony sehonnan - válaszolta a halász. - Szegény jobbágy ember, akinek még a betevő falatja is alig van meg.

Elgondolkodott a halász szavain a deák, majd hirtelen így szólt:

-   És ha felmenne a királyhoz, Budára? Ő bizonyára tudna rajta segíteni.

Mélyet sóhajtott a halász.

-   Messze van Buda, deákuram. És talán be sem engedik a királyhoz.

-   Mégis meg kéne néki próbálnia. Hátha a király adna neki annyi aranyat, amiből patkót verethetne, hogy avval a kedvesét visszaszerezze.

-   Kedves deák uram - mosolyodott el a révész -, könnyű tanácsot adni, de nehéz kalácsot kapni!

Másnap az ismeretlen lovas eltűnt a tájról, s többé nem látta senki. Eltelt talán három kerek esztendő is, amikor a szegény jobbágylegény, akinek a kedvese elsüllyedt a templommal, beállított a tiszakeszi kovácshoz.

-   Hallja kend, mester uram! - fordult az idős emberhez. - Beszélhetnék-e kigyelmeddel bizalmasan?

-   Egy darabig igen, mivelhogy az inasomat friss vízért szalajtottam.

-   No, akkor ide figyeljen kelmed! - Azzal a legény egy nagy zacskó aranypénzt tett az üllőre. - Az egyik fele kegyelmedé, a másikból pedig készítsen a lovamnak négy arany patkót!

Nagyot nézett a kovács, és ámulva kérdezte:

-   Vajon hol s mely vásárosokat raboltál ki ezért?

-   Én ezt az utolsó darabig ajándékba kaptam, de soha senkinek meg nem mondhatom, hogy kitől... Még ma olvassza be a felét kend. Holnap pedig elhozom a Kesely lovam, s annak a lábára készítse a négy patkót!

A keszi kovács egy darabig megbabonázva nézte a sok aranyat, de aztán mégis elfogadta a munkát. Amikor pedig eltávozott a jobbágylegény, bezárkózott a műhelyébe, és beolvasztotta az aranypénzeket.

Másnap már kora hajnalban ott volt a fiú a lovával. A kovács sebtiben, hogy senki meg ne lássa, mértéket vett a ló patájáról.

A legény távozása után ismét a műhelybe zárkózott a mester. Egy teljes napig tartott, amíg készen lett a négy aranypatkó. A vén kovács annyira izgatott volt, hogy egy falat le nem ment a torkán. Senkit, még a hites feleségét sem engedte a műhely közelébe sem!

Késő este állított be újra a jobbágyfiú a Kesely lóval. Az idős mester három mécsest is meggyújtott, hogy a műhely patkolószínjében jól lásson.

Lehetett talán már éjjel 11 óra is, mire a négy aranypatkó ott csillogott a mokány lovacska lábán.

-   Aztán merre szándékszol, öcsém? - tudakolta nagy kíváncsisággal a kovács.

-   Nem mondhatom meg, de annyit elárulok, hogy meg kell várnom az éjfélt. - És a keszi jobbágy elvágtatott az aranypatkós lovával a sötét, téli éjszakába.

Mert bizony tél volt már, méghozzá az óesztendő utolsó éjszakája.

-   Csakhogy már látom kendet! - zsörtölődött a kovácsné, amint az ura elé tette a meleg vacsorát, a finom töltött káposztát.

A mester úr alaposan neki is fogott az evésnek, de amikor a harmadik tölteléknél tartott, tekintete a nagy faliórára vetődött.

-   Egy fertályóra múlva itt az éjfél - mondotta.

-   Bizony elmúlik ez az év is - tette hozzá a mesterné.

-   Add a bundámat, a kucsmámat! - ugrott föl hirtelen az asztaltól az idős kovács.

-   Hová ily kietlen éjszakán? - kérdezte furcsállva kedves élte párja.

-   Nem mondhatom meg, mert sietnem kell. De ha visszajövök, csuda dolgokat fogsz hallani tőlem!

Azzal sebtében magára kapta bundáját, fejébe nyomta kucsmáját, s faképnél hagyta az ámuló-bámuló mesternét.

-   Ez tisztára megbolondult! - méltatlankodott az öreg néne. - Vagy az a kelekótya Gergely, az a fura jobbágylegény, akinek lovát patkolta, az csalta volna el holmi szilveszteri itókára?. Vagy valamelyik cimborájához szaladt óesztendőt búcsúztatni?. Istenem! Ki tud a férfiakon eligazodni?. No de reggelre majd csak kiderül.

De bizony nem így történt!

Várta, várta az urát a mesterné, míg végül elunta, és sorra fölkereste a falu mesterembereit, sógorokat, komákat. Ám azok színét se látták a kovácsnak.

Csak harmadnapra került elő a mester - de nem a maga lábán jött, hanem hozták, mivel halva találták a Táló mélyedésének havas peremén. Most már mindenki tudta, hogy meg akarta lesni a szilveszteréjfélkor felbukkanó, elvarázsolt templomot. Azért kellett elpusztulnia!

Amikor pedig újra kitavaszodott, Vince halász és az öreg révész találkozott a Tisza partján.

-   Régen nem láttam Gergelyt, akinek a kedvesét a templommal együtt elvarázsolták - szólott a halász.

-   Azt suttogj ák, más vidékre ment. Sikerült megszereznie az aranypatkót, s azzal megrúgatta a templomot, hogy kiszabadítsa a kedvesét! - felelte a révész.

-   De akkor miért süllyedt el újra a templom? - csodálkozott a halász.

-   Csak azért - magyarázta a révész -, mert bár a kovács készítette az aranypatkót, de ő nem a kedveséért, hanem kíváncsiságból ment oda. Így a templom is meg a kovács is eltűnt a világból!

-   Akkor az a deák se lehetett más, mint Mátyás király - bizonygatta a halász. - Hiszen csak ő adhatott annyi aranyat.

És bizonyára fején találta a szöget, mert a történetet mind a mai napig mesélik e tájon.